Európa szolgáltató szektor felé való tartós elmozdulása olyan szerkezeti átalakulás, amely alapjaiban határozza meg a kontinens jövőbeli növekedési lehetőségeit és geopolitikai helyzetét. A folyamat lényege, hogy a gazdasági teljesítmény egyre nagyobb arányban származik tudásintenzív, nem anyagi javakat előállító tevékenységekből, miközben az ipari termelés részaránya fokozatosan csökken. Ez önmagában nem lenne probléma, hiszen a gazdasági fejlődés természetes iránya sok fejlett országban hasonló, de Európa sajátosságai miatt a helyzet hosszú távon jelentős kihívásokat hordoz. Különösen azért, mert a szolgáltatások globális nyertesei ma már a digitális platformok, amelyekből Európa szinte teljesen hiányzik, így a kontinens a modern szolgáltatási értéklánc legprofitábilisabb és legnagyobb befolyással bíró elemeiből is kimarad.
A szolgáltatások túlsúlya lassíthatja a produktivitás növekedését. Sok szolgáltatási ágazat nehezen automatizálható, a termelékenységük pedig csak lassan emelhető. Az ipari szektor ezzel szemben historikusan a fejlődés motorja volt mindig is: a technológiai innováció, a méretgazdaságosság és a gépesítés ott tud igazán gyors termelékenységnövekedést generálni. Ha az ipar visszaszorul, a kontinens lehetőségei is szűkülnek ezen a téren. A növekedés tartósan alacsonyabb lehet, miközben a bérek szintje és a társadalmi elvárások nem csökkennek, ami feszültségekhez vezethet. Ráadásul a szolgáltatási szektor nem homogén: a magas hozzáadott értékű tudásintenzív szolgáltatások aránya Európában alacsonyabb, míg a hagyományos, alacsony produktivitású szolgáltatások súlya nagyobb, ami tovább rontja az átállás minőségét. Ehhez járul, hogy a szolgáltató szektor szerkezete Európában rendkívül széttagolt, nagyszámú mikro- és kisvállalattal, amelyek nem képesek skálázódni, így a szolgáltatásokból fakadó potenciális termelékenységi előnyök nagy része elvész.
A szolgáltató gazdaság súlyos következménye Európa technológiai és ipari függőségének erősödése. A kontinens nagymértékben támaszkodik Ázsiára a kritikus termékek előállításában: félvezetőkben, akkumulátorgyártásban, gyógyszeralapanyagokban, elektronikai komponensekben. Ha a termelési kapacitások tovább gyengülnek, az EU kiszolgáltatottsága nő. Geopolitikai feszültségek esetén ez az ellátási láncok megzavarásához és inflációs sokkokhoz vezet. Ezt a problémát súlyosbítja a kontinens energiaár-hátránya és a dekarbonizáció aszimmetrikus költsége: az energiaintenzív iparágak Európában tartósan versenyhátrányban vannak, így a termelés nemcsak technológiai, hanem költségoldalról is kiszorul a kontinensről. Mindez egy globális iparpolitikai fordulattal egy időben zajlik, amikor a világ nagy gazdaságai (USA, Kína, India) újraiparosodnak és stratégiai autonomiára törekedne, Európa viszont éppen ekkor veszíti el az ipari alapját, ami történelmi időzítési csapdát jelent.
A kutatás-fejlesztés jelentős része a feldolgozóipari tevékenységekhez kötődik, legyen szó mérnöki fejlesztésről, anyagtudományról vagy technológiai kísérletezésről. Ha ezek a tevékenységek külföldre tevődnek át, akkor az innovációs ökoszisztéma is gyengül. Európa már most lemaradásban van az Egyesült Államok és Kelet-Ázsia mögött az új technológiák, különösen a mesterséges intelligencia és a digitális platformok területén. A szolgáltató gazdaság önmagában nem képes pótolni azt az innovációs energiát, amelyet a termelői szektor elvesztésével kockáztat a kontinens. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az európai finanszírozási rendszer bankalapú, ami kevésbé támogatja a kockázatos, tőkeigényes deep tech vállalkozásokat. Emiatt a szolgáltató szektor azon része sem tud kellően gyorsan skálázódni, amely elvileg képes lenne globális versenyelőnyt teremteni. Ráadásul a legsikeresebb európai technológiai cégeket gyakran amerikai vagy ázsiai szereplők vásárolják fel, így a kontinens nemcsak ipari, hanem tulajdonosi és stratégiai kontrollt is veszít a jövő kulcstechnológiái felett.
A munkaerőpiacra is erős hatással van ez az átalakulás. A szolgáltatások egy része magas képzettséget igényel, ami a felsőfokú végzettséggel rendelkezők számára kedvező, de sok rutinjellegű szolgáltatási munka könnyen automatizálható vagy kiszervezhető. Ez kettős munkaerőpiac kialakulásához vezethet, ahol a magas jövedelmű tudásmunkások és az alacsony jövedelmű szolgáltató dolgozók közötti szakadék nő. Ez társadalmi feszültségeket és politikai polarizációt hozhat. Az ipar hiánya azért is probléma, mert az ipari munkahelyek hagyományosan stabil, középosztályt fenntartó lehetőségeket kínáltak nagy tömegek számára. Mindezt tovább mélyíti Európa kedvezőtlen demográfiai pályája: az öregedő társadalom fokozottan szolgáltatásigényes, miközben a csökkenő munkaképes korú népesség miatt a termelékeny ipari munka bázisa összezsugorodik. Egy további paradoxon, hogy a szolgáltató gazdaság európai modellje a fogyasztók számára viszonylag kedvező (alacsony árak, erős védelem), miközben a vállalatok versenyképessége sérül, így a kontinens egyszerre fogyasztóbarát és termelőellenes.
A regionális különbségek további erősödése is várható. A szolgáltató szektor jellemzően a nagyvárosokban koncentrálódik, ahol a humán tőke, az egyetemek és a modern infrastruktúra biztosított. Ezzel szemben az ipari régiók, amelyek korábban jólétet biztosítottak, leszakadhatnak. Ez különösen Kelet- és Dél-Európában fenyeget, ahol az ipar az elmúlt évtizedekben a gazdasági felzárkózás motorja volt. A szolgáltatásokra való átállás itt nehezebb, mert a helyi gazdasági szerkezet nem feltétlenül képes könnyen alkalmazkodni. A regionális szakadást tovább növeli az eltérő digitális infrastruktúra és az uniós tagállamok közötti szabályozási széttöredezettség, amely megnehezíti a szolgáltató szektor természetes skálázódását. A helyzetet tovább bonyolítja az állami kapacitás korlátossága: a szolgáltatásokra épülő tudásgazdaság fenntartása óriási közberuházásokat igényelne oktatásba, innovációba és infrastruktúrába, csakhogy az európai államok jelentős része fiskálisan túlterhelt, és hiányzik az egységes, erős iparpolitikai irányítás.
A folyamatnak természetesen vannak pozitív aspektusai is. A tudásalapú szolgáltatások, ha megfelelően fejlesztik őket, magas hozzáadott értéket teremthetnek. Az olyan ágazatok, mint a fintech, az egészségügyi technológiák, a kutatási és mérnöki szolgáltatások globálisan is versenyképesek lehetnek. A siker kulcsa azonban az, hogy Európa képes legyen ezekben az ágazatokban kritikus tömeget és világszínvonalú innovációt felhalmozni. Ehhez bátor iparpolitika, egységes belső piac, intenzív oktatási reform, valamint erős kutatási és beruházási ösztönzők szükségesek. Különösen fontossá válik a digitális és adatgazdasági integráció felgyorsítása, illetve a védelmi és tisztaipari ágazatok stratégiai megerősítése, amelyek nélkül Európa geopolitikai súlya tovább halványulhat. Az adat feletti kontroll és saját digitális infrastruktúra kiépítése pedig alapvető feltétele annak, hogy a szolgáltató szektor valóban magas hozzáadott értéket generáljon, ne pedig más kontinensek platformjaira épüljön.
A szolgáltatásközpontúvá válás hosszú távon Európa számára akkor lehet előnyös, ha nem jár az ipar stratégiai leépülésével. Ha sikerül megtartani és megerősíteni azokat a kulcságazatokat, amelyek az ellátási biztonságot és a technológiai önállóságot garantálják, akkor a kontinens képes lehet egy modern, tudásintenzív gazdasági modellre átállni. Ha azonban a szolgáltató gazdaság a termelési kapacitások tartós elvesztésével párosul, akkor Európa fokozatosan külső technológiai és ipari erőforrásokra támaszkodó, lassabban növekvő és geopolitikailag sérülékeny térséggé válhat. A kérdés tehát nem az, hogy a szolgáltató szektor növekszik-e, hanem hogy képes-e Európa olyan ipari és technológiai alapot fenntartani, amelyre egy magas produktivitású, globálisan versenyképes szolgáltató gazdaság épülhet. Ehhez viszont a digitális platformok, az adatgazdasági önállóság, a tőkehiány leküzdése és egy hatékony kontinensszintű iparpolitika nélkülözhetetlen, ezek hiányában a szolgáltatósodás nem előrelépés, hanem strukturális visszaesés kockázatát hordozza.
A legkritikusabb hiány Európában ma az összehangolt, hosszú távú és nagyléptékű iparpolitikai és technológiai stratégia, amely egyszerre biztosítaná a kontinens termelési kapacitásainak megőrzését, a digitális infrastruktúra feletti autonómiát és a tudásintenzív szolgáltatások globális skálázását. Európa nem azért marad le, mert szolgáltatásokat épít, hanem mert nincs saját, versenyképes digitális ökoszisztémája, nincs elegendő kockázati tőkéje a deep tech fejlesztésekhez, és nem rendelkezik a nagy gazdaságokhoz mérhető közös iparpolitikai erővel. Hiányzik a skálázható platformok létrehozásának képessége, a kritikus technológiák hazai gyártása, az egységes adatpiac és a humán tőkébe való agresszív, jövőorientált befektetés. Ez az a szerkezeti hiány, amely miatt a szolgáltató modell nem versenyelőnyt, hanem sérülékenységet termel, legalábbis jelenleg.
A Mi vár Európára a szolgáltatásközpontú gazdaságával? bejegyzés először SPB Blog-én jelent meg.
